falasztERfirkák

Cimkék: pillanatok hajnal alkony

Aki Pécsett jár-kel, de tulajdonképpen teheti külön-külön is, járva, esetleg kelve, a pillanatok sok arcát felismerheti. A bevezetőt kezdhette volna kisebb közhellyel is a blogíró, de talán nagyobbal is. Bár Márai egyszer –ha nem is a közelmúltban– azt nyilatkozta, hogy nem kell félnünk a közhelyektől, mert összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét, és ennek múltból gyűrűző fél-mondatnak oltalmában magam sem félek; bár ne félt volna a gondolatok írója sem az utolsó pillanatokban, bár tartott volna még egy kicsit tovább hite!

Nyílván, kockázatos dolog pillanatokba kapaszkodnunk, leginkább tünékenységük okán, hiszen a megfoghatatlan nem jó kiszögellés, mélységbe utasító ingatag támasz, sorolhatnám.

Mégis. Van két –számomra biztosan!– olyan periodika Pécs kockakő-állandóságában, melyekre támaszkodhatok, még akkor is, ha zuhanni vágyom a hívogató mélységbe: 

Hajnal 

Mindig ezerarcú, végtelenül tarka, szüntelenül változékony, de örökké ugyanaz. Ugyanaz, mégis egyedivé teszi az a sok ezer ember, akiket éppen megtalál, akiket megszólít, akiknek megtölti az éjből ébredő idegsejt erdejét a szerteszét ömlő fény. Mást hoz, attól függően, hogy éppen hová igyekszünk, mitől nehéz, vagy repeső szívünk, új napra virradtunk-e, vagy még csak most botorkálunk haza egy elhaló ritmusú buliból, makacsul zúgó füllel.

Ez utóbbi nem egy harmadrendű eshetőség, hiszen a városban élő majd’ harmincötezer diák életében előfordul egy-egy poroszkálás az édes otthon felé. De, ha megengedünk egy kitérőt –engedjünk meg!–, akkor egy egészen jól definiálható pontot találhatunk, ahol az életutak egy rövid időre metszik egymást. Ez a kikerülhetetlen metszéspont pedig nem más, mint a jó öreg Vásárcsarnok, amiről azt is tudhatjuk, hogy nem eladó. Persze nem harmatos salátalevelet keresnek az ide látogató hallgatók, nem is gyomornyugtató, friss házi tejet, hanem az egymás mellett sorakozó pecsenyesütők, íncsiklandozó portékáit. De beszélek itt össze-vissza portékákról, amikor nem egyébről, hanem az utánozhatatlan, megismételhetetlen hungaricumról, a hurkáról van szó!

Tehát kijelentem, hogy minden magára valamit adó egyetemista elzarándokol legalább egyszer hurkát enni a Vásárcsarnokba, akkor, amikor a sok tánctól alig viszik lábai, de mégis!, akkor, amikor nem jött össze a kiszemelttel a közös napfelkelte megtekintése Uránvárosban, akkor, amikor valahogy a lélek pattanásig feszül, amitől nem tud csillapodni a gondolat, és ahelyett, hogy a jó illatú Kedveshez bújna az ember, inkább rója a város utcáit; ez utóbbit nem oldja fel a blogíró, mert a mostaninál is gyarlóbbá válnának azok, akik.

És ne feledjük: ha vajmi fogalmat akarunk szerezni arról, hogy mi a sóvárgás, akkor megállunk egy pillanatra az aktuális véres hurkánk majszolása közben, és tekintetünket arra a negyvenöt éves férfire emeljük, aki éppen elhalad a füstölt húsos pult előtt, miközben nagyokat nyelve a sonkákat nézi…  

Alkony 

Falun egészen más az alkony, mint a városok szűnni nem akaró zakatolásába. Nekem az alkony, a falusi alkony. Gyermekéveim nyárestéi ébrednek emlékezetemben, amikor az egész napos játéktól elfáradva hazafelé hívott a harangszó. Szép szokás, hogy az estét (tizenkilenc óra) harangszó jelzi, így a határban az is tudja, hogy mennyi az idő, aki dolga után sietve még órát is elfelejt magával vinni. Így, szóljon bárhol is az esti harang, engem a kongás elrepít egy olyan távoli világba, ahol naponként jutott minimum egy esti mese, hogy békésebb és tarkább legyen az elszenderülés, ahogy az álom felfutott homlokomra.

Azonban Pécsett is van egy harang, amely kondulásai a szívemig érnek: a Pius templomé. Nem tudom megmagyarázni, valószínűleg a tónusa miatt, mert éppen úgy szól, ahogy gyermekkoromban is szólt az a bizonyos harang. Különösen kedves számomra, sokszor magával ragadott már; ennyi előnye talán mégis van a kreditrendszernek: gondolok arra, hogy túl sokáig kell az egyetemen maradni. De tavasszal már valahogy megváltozik az egész: amikor az alkony a harangszó már nem vaksötétben kondul, amikor a szürkülő, elszivárgó fényben madárdalt és virágillatot ölel a szél, amikor elindulok, a Négyszázágyas klinikától, át az egyetem udvarán, és tudom, hogy az Elméleti tömbnél vár a Kedves, hogy a különös virágillat-örvényben elvegyülhessen parfümének felkavaró illata is…

Cimkék: bizonyítvány ember talán

Teljesen jogosan veti oda a szemöldökfelhúzó pillantást Olvasója a blogírónak, valami kibuggyanó nofenét morzsolgatva ajkai között, és érzi ezt a szöveg írója, holott e pillanatban nem hogy az olvasás, de még a szöveg befejezte is oly’ távolba veszően bizonytalan, akár kis hazánkban az Euró bevezetésének céldátuma, és ez nem politikaelemzői szerepvállalás, csak az író is igyekszik valami újszerű hasonlattal előrukkolni, még akkor is, ha gyanítja: ez most ingoványos terület. Viszont bizonytalanság van, így párhuzam is. (Báfó.)

De nem térnék le utamról, holmi barokkos cikornyák kedvéért, még akkor is, ha roppant kedv mutatkozik bennem erre, e pillanatban. Van itt most mit megmagyarázni, ezt szeretném körülsündörögni, ólálkodva kedves Olvasóm körül, hátha sikerül feltörnöm azt a vastag jeget, amit a január növesztett Közé s közém!

Megszámolható egészen pontosan, hogy hány hosszú másodpercen keresztül maradt üresen a virtuális papír, mennyiszer éreztem, hogy most jó volna a felgyülemlett gondolatokat rögzíteni ezen az egészen pontosan körüljárható területen, ahová vissza lehet térni, tégla gyanánt szavakat lehet keresgélni, temérdek épülethez, leszámítva egyetlen egyet, a katedrálist; itt egy játékra hívható az Olvasó: hiszen felmerülhet a kérdés, miért pont katedrálishoz nem talál itt téglát, habarcsot? Nagy László a kulcs, kivel, ha ügyesen húz párhuzamot Olvasóm, úgy, hogy szemeivel e szóra (katedrális) figyelmez, s közben fittyet hány arra, hogy e vonalak találkoznak-e a végtelenben, akkor megeshet, nyomára akad magyar irodalmunk egyik legszebb versének…

Mentséget keresek, egy olyan időszakra, melyben egyértelműen több volt az este, mint a lecke, amelyben a lélek nem lehetett – emberből faragottságának gyengesége okán – erős építmény, így, a test, e hajlíthatatlan szálfának hitt mestergerendája görnyedve nyögött a mindennapok terhe alatt. Bizonyos tekintetben a túlélés mostanra egészen egyértelmű. Bizonyos tekintetben. Minden egyéb teljesen bizonytalan, ugyanakkor – hitem szerint – predesztinált. Ebbe kapaszkodva az ember elhiheti azt is, ami nincs, és elfogadhatja azt is, ami eleve elfogadhatatlan: a csendet, amikor egyedül van, mert végtelenül egyedül vagyunk a világban. Ezer szállal igyekszünk biztosítani magunkat a zuhanás ellenében, de lesz egy pillanat, amikor magunkra maradunk: a leges legutolsó, mert talán fogja még majd valaki a kezünket, hogy testmelegünket erősítse, pittyen majd talán a szívmonitor, megeshet, káromkodik az ápoló, elomló testünk váladékai miatt, de az utat, melyre kaphatunk két hűvös pénzérmét egy nagylelkű ott maradótól, más nem teheti meg helyettünk. Még akkor sem, ha jól, szépen, csalárdul vagy ügyesen éltünk. Talán minden eldől akkor, a lélek hangtalan vacogásában, talán nem. Erre, a talánra annyi dolog rakódik, hogy azt egykedvűen akármeddig boncolgathatná a blogíró, de ezt most meghagyja kedves Olvasójának, bíbelődjék vele, ameddig jólesik, ameddig bátorságából futja rá. Végül az is megeshet, nem lesz hiábavaló. Talán. Mentséget próbáltam keresni a legkézenfekvőbb dologra: arra, hogy a lehető legváratlanabb pillanatokban gyűrhet maga alá –akár végérvényesen– az élet, arra, hogy magam is csak egy ember vagyok a milliárdok sokaságából.

Cimkék: műfenyő mikrokozmosz vízkereszt

A Hölgy ott ült a buszon. Lehelete percenként nagyjából tizenhatszor páravirágokat rajzolt az ablaküvegre, eközben olykor ránézett a kezében tartott dobozra, melyben a címke tanúsága szerint egy darab műfenyő utazott egykedvűen, leendő otthona felé. Még vagy öt nap volt karácsonyig. Jogos a kérdés: mi a csudának kalandozik már megint a múltban e sorok írója?! Hiszen mostanra elmúlt vízkereszt is, sőt!, már az újévi fogadalmak nagyobbik felének tűlevelei is megsárgultak, s csak úgy peregnek a semmibe, mert ez jutott osztályrészül nékik, és a fogadalomszegők pillantása sem kísérik hullásukat: nehéz az embernek önnön gyengeségével szembenézni.

Szóval a Hölgy egészen közel ült az ablakhoz. Az üvegen való át-bámulásnak nem az egykedvűség volt a fűtőanyaga, ebben teljesen biztos vagyok, pedig ez is bocsánatos bűn lehetett volna a délután egykedvű csúcsforgalmában, tudja, aki. És ebben a váratlan pillanatban ujjai végigcsúsztak a doboz élén, alig észrevehetően sóhajtott egyet, és talán még egy apró mosoly is feltörte ajkai rezzenéstelenségét. Tettenérés: a mozdulatból ezer emlék tört a felszínre, melyekben gyermekkor, gyermekvállalás, unokazsivaj és ki tudja még micsoda csodák csilingeltek! A fa jó helyre került: ez a pillanat minden kétséget felszárított, a Hölgy hite erősen tartotta egybe azt a mikrokozmoszt, melybe a blogíró is csak szerencséjének köszönhetően sodródott bele; és a dalt is alig kellett átkomponálni: „Ó műfenyő, ó műfenyő…”

Efféle gondolatok kúszta halántékom felé, miközben a Jókai tér felé vittek lépteim. Megtorpanásra csak a háztetők rajza kényszeríttet; ki tudja miért, ki tudja hányadszor… Röviddel később Esterházyasítottam magamnak két kötetnyi olvasnivalót; csak ne volna vizsgaidőszak, csak ne robogna az idő (sóhaj, sóhaj, sóhaj)!

De robog az idő, van vizsgaidőszak, meg vége is ennek a bejegyzésnek. Éppen itt. Pont.

Cimkék: advent lillifee kincs mikrobarázda

„Ez a blogbejegyzés sajnos már rég lehullott a fákról.
Kárpótlásul nagyon szép sárga színben pompázott még egy darabig, hogy a Kismanna gyönyörködhessen benne. Mert ő észrevette, és volt is kinek megmutatni.”

(Lillifee)

Alkotói válság, nem, inkább blog-írói, az, amiben az imént kallódtam, levegő nélkül. Ekkor született meg a fenti játékos bejegyzés, talán, hogy segítsen elmozdulni, talán egészen másért. És persze a világból kaptam egy mondatot, ezen felül, mely atmoszférát teremtett, gondolatot szült… A mondat a következő: „Csak olyan kincseket érdemes gyűjtenünk, amit moly nem rág meg, rozsda nem emészt el.” A gondolatot Böjte Csaba ferences atya küldte nekem, Ági nénin keresztül – köszönet érte mindkettejüknek! Ha csupán ezt a mondatot rögzítettem volna e bejegyzésben, rajta kívül semmi egyéb nem kerülne a virtuális papírra, akkor is megállná a helyét, tulajdonképpen bármikor, és különösen így, advent heteiben.

Hajlamosak vagyunk úgy élni, hogy telekarcoljuk mikrobarázdákkal környezetünket, vagy még inkább magunkat, bele sem gondolva abba, hogy micsoda következményekkel járhat ez a magatartás… Hiszen megeshet, hogy e repedésekbe belekúszik bánat, könnyeknek párája, jó és rossz szó egyaránt, és egy-egy fagyos pillanatban anyagot repesztve dermed meg, visszahozhatatlanul pattintva le darabokat másokból-magunkból.

Tetszik vagy sem: felelősek vagyunk. Ez nem teher, nem választható magatartásforma, hanem ránk rótt kötelesség. Bármit is teszünk, az visszhangként előbb-utóbb elér bennünket megint, lehet, hogy alig észrevehetően, lehet, hogy sokszorosára duzzadva. Így a társadalom legkisebb, mégis legelemibb „egységén”, az egyénen múlik, hogy a szépséget-jóságot, vagy a keserűséget-bánatot szaporítja-e a világban?

Megeshet, e küldetéstudattal élni, nem egyszerű, nem a legkönnyebb út, mégis ez fogja meghatározni, hogy mit örökítünk tovább, mit teszünk hozzá a szüntelen változó, nagy „világ építményhez”, és azt is, hogy egy-egy pillanatban, mikor nem vagyunk a törhetetlen csúcsragadozók, zsarnok, kérlelhetetlen embergépek, mit ad nekünk vissza a világ, lesz-e, ki letörli homlokunkról a verejtéket, újra és újra megveti betegségünkben fáradtra aludt ágyunkat…

Cimkék: télapó apróság mosoly

Egy hete már, hogy a Mikulás, beteljesítette éves, egyszeri, megismételhetetlen vállalását, és megint eljött közénk. Éppen egy főfájós nap volt: tolult fejembe a gondolat, de az előző esti angol prezentációírást elnyelő merlot még nem akarta átadni helyét. Nem bántam persze, hiszen az est emléke, mely koponyámban zsibongott leginkább csak adni akart, és közben semmit sem követelt cserébe. Elfelejtettem a cukorka boltot is, ahol tábla hirdeti, hogy egy világhírű édességmárka ezt a boltot találta a legszebbnek az elmúlt Húsvét alkalmával; én pedig a Cukrosnéninek adományoztam a „Legkeserűbb eladó” címet, sokadszor. Persze, nem kell foglalkoznom vele, hiszen csak statisztája annak a temérdek mosolynak, amelyeket azok az édességek hívtak életre, melyek ebből a boltból vándoroltak a Szeretteimhez. Azért jó volna, ha egy-egy mosoly az ő arcát is megédesítené…(!)

De utazzunk az időben vissza még egy napot! A délután álmos andalgásában találkozom a Mikulással is: ott ül a színpadon, lába körül nagy sereg, csupamosoly gyermek, és a távolban dolguk után siető felnőttek is ajakgörbülésre hangolódnak a kép láttán; a kutya fáját, hol van ilyenkor a Cukrosnéni!? Nem akarok világmegváltó gondolattal előrukkolni, csak az van, hogy megint bebizonyosodott, hogy ennyi is elég lehet a mosolyhoz: a Mikulás bácsi és a gyermekek. (Persze a Mikulás mosolyához éppen elég az, hogy amint véget ér a nap, megint hosszúhétvége, mintegy háromszázhatvannégy napig. És persze, amekkora mákja van, még a munkanapján is egy nagy halom, önfeledten viháncoló gyermekkel kell „bajlódnia”; születni is tudni kell…)

Ugyanakkor teljesen mindegy, hogy ki hívta életre ezt a hagyományt, hiszen megint csak meglepetések készülnek mindenütt. Izgatottan fényesednek a cipők, fürkészők a pillantások: vajon mikor nem figyel a másik, mikor lehet számítani a kéményen át érkező nagyszakállúra?

Vajon hab-e a tortán az a két, öt éves forma gyermek, akik a kettes busz tömött egyhangúságában cérnahangon éneklik, hogy „Húúúúll a pej-hes  fe-hééér hóóó…”, s közben eliszkol a buszban áldozatait leső rosszakarat, morgás, bosszúvágy. Nyilvánvalóan az. Pláne, hogy odakinn, egészen mellékesen hatalmas pelyheket kavar a forgalom szele.

A reggel pedig megtöltötte a csizmákat leginkább jóval. Ugyanakkor maradt némi kétely: vajon hogy(???) keveredhetett el levelünk, melyet Jánossal nagy gonddal fogalmaztunk, és amely a Leányok (Lillike, Prucsika, Eszterke) rosszaságáról tájékoztatta a Télapót, felhívva a figyelmét a kellő mennyiségű virgács leszállításának szükségességére, illetve a remény, hogy a Mikulásom Péter bakancsába tette a belevalót, nem pedig Istijébe… persze nyilvánvalóan kölcsönösen törtek egymás csoki mikulásából, így ez utóbbi probléma részletkérdés.

Egy hetet szaladt az idő előre. Maradt némi csoki még, a mosolyok lenyomata, és annak a reggelnek az álomos-bújós emlékmozaikja.

Cimkék: varródani rácznóra te+én szívdesszert

„hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker
nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter”

                                                                 (Varró Dániel, Szívdesszert kötet)

  

Megjelent Varró Dániel új kötete, Szívdesszert címmel. Elégnek kellene lenni ennyinek is, az örömhöz, a mozdulatok meggyorsításához, könyvesboltba szaladáshoz, ajándékozási szándék beteljesítéséhez, satöbbi. A fentiekben ide citált hivatkozásból kiolvasható, hogy bizony a fiatalember korán kezdte a rímfaragást, ezen túl pedig jelentős számú díjjal ismerték el mostanáig alkotói munkáját. Akár fanyalognunk is jogos volna, hiszen tudjuk, olykor a kiosztott díjak nem korrelálnak szorosan a tehetséggel-minőséggel; ennek bizonyítékául most jó néhány nevet ide klimpírozhatnék, de távol álljon tőlem a rosszmájúság, hiszen a máj transzplantációs lehetőségek kicsiny hazánkban zsugori marokkal mérik a gyógyulást, különben is advent van ***** (a csillagozott helyen egy Lillike idézet következne, de ez az úri és/vagy közhelyes forma ennek feloldását nem teszi lehetővé; bocsánatát kérem az olvasónak, törekedni fogok a belső poénokat mellőzni!!!

Ne kanyarodjunk el a versektől! Kell a vers, leginkább olvasni, szavalni, hallgatni. Mindig máshogyan indul a reggelem, ha van időm elolvasni néhány szép, megrázó, mosolyfakasztó sort. Legutóbb tegnap indult így a nap, hogy volt mit, és kinek, magamon túl is elolvasni. De leginkább most a Varró kötetet hordom magammal, mert még friss, még alig-alig ismert számomra, még mindig újabb és újabb csodákat enged meglátni magából. Klasszikusan eljutunk a hosszú szoknya alól kivillanó bokáig, mígnem végül a nászéjszaka megtört, elfáradt, meglelt titkú hajnalán ébredünk fel, félig-meddig az oldalunkra fekve, csodálva a szerelm(ünk)et, ahogy lélegzete halk szuszogásával álmokat fogdos halomra…

Nekem ilyen ez a kötet. Szembe megy a tehetségtelenek szabadvers-vonalával, ami felbosszantja az embert: minek egy prózát vers formába szedni, rákényszeríteni az olvasót, hogy abban bizony verset lásson meg?! Dani számára az anyanyelv jó, termékeny szerető. Kihasználja a nyelv adta mozgásteret, és olykor fügét mutatva elszelel az olvasó szeme elől. Képei meglepőek, megkapóak és nagyon gyakran meghatóak. Különös többlettartalmat kapott a kötet Rácz Nóra rajzaitól, amiről, ha írni próbálnék (mármint a rajzokról), az olyan volna, mintha mondjuk az építészetről próbálnék táncolni. Látni kell, olvasni és csodálni, hagyni, hogy legyen lehetőségünk a varázslat beteljesítésére.  Jó ezeket a szövegeket elküldeni a Kedvesnek (feltéve ha van!), bármilyen formában. De azt hiszem, együtt olvasni a legjobb; nekem feltétlenül!

Azt hiszem, itt az ideje elballagni a könyvesboltba. Én pedig kinyitom kicsit ezt a remek kötetet. Megint.

Cimkék: köd hó hundertwasser fény november

Novemberesedik az Ősz

Virágzó ködök
mélyén már fogvacogva
didereg a Nyár
 

(V.J.)

 

Tegnap még bokáig sárga levelekben gázoltam. Aztán jött a hó: elsőként a Mecsek tetején, aztán meg hírek formájában Szekszárdról, bokáig gázolva benne. Újra szeretem a havat. Sokáig bíbelődtem az előző mondattal, és íme: megint szeretem a havat: távolról, közelről, gondolatban, angyalka nyomokban, hóba karcolt, teleírt szívekkel, jéggé dermedt fűszálak élével, mindent elfedő szűz fehérségével.

Most pedig belakta a köd a várost: aki szereti, annak öröm, aki nem, annak átok. Bennem a titok megismerése utáni türelmetlenség kíVÁNCSiskODIk ilyenkor. Valahogy elképzelhetetlennek tartom, hogy az örvénylő pára szemérmes takarásában nem történik valami meglepő, valami felfedhetetlen, valami mézédesen bűnös dolog.

Előbb-utóbb mindig eltűnik, hogy utána a fürkésző tekintet újra felfedezhesse a város szegleteit: a hódfarkú cserepek lenyűgöző sokszínűségét, a kémények rezzenéstelen ünnepélyességét, a párkányok és teraszok formagazdagságát, a balkonládák ablaküveg mögé menekült, virágszirommá sűrűsödött halovány életigenlését,  a vakolatok foltos-mohos hundertwasseri természetességét, azaz a természet élő jelenlétét az emberi kéz munkájában.

Érdemes olykor tekintetünket a körénk nőtt város felső szegmenseire emelni, nem csupán a lábunk elé bámulva baktatni. Elhiheti az ember, hogy noha ugyan csak két lába van, mégsem botlik meg, ugyanis, ott fenn, nem is olyan messze a fejünk búbjától, lenyűgöző, vad szerelemben él együtt a város, hibátlanul tűrve meg egymás mellett a különféle stílusok és hóbortos, álmodozó kőművesmesterek lenyomatát. És ha sikerül elcsípnünk azt az alkonyi pillanatot, ami a szerelemhez hasonlóan ritkán jön, s nehezen tetten érhető, amikor is, valami tört, óarany színbe öltözik a város, hát bizony barátaim, akkor elmondhatjuk, hogy volt az életünk során minimum egy olyan pillanat, amiért érdemes volt élni, mert szívet repesztő látvánnyal ajándékozott meg bennünket a természet, amikor elvegyült a város épületeinek ölelésében. Két ilyen pillanatot már sikerült elcsípnem az elmúlt öt év során, így, ha mondjuk a hazánkban megcsodálható napfogyatkozások gyakoriságához mérjük, akkor nem is olyan ritka vendég Pécs városában…

Különös módon, mindkét fényjáték életem egy-egy fontos pillanatában töltötte meg a körülöttem ásító teret: Színház tér, ez volt az első, és Ferencesek utcája, a második, ez év szeptember 25-én. Megeshet, éppen ilyenformán kaptam valami különös üzenetet, hogy figyelmezzek a világra. No igen, ezen még érdemes lesz eltűnődnöm kicsit!

Cimkék: kórterem alázat anamnézis szilágyi domokos

És hallottam az ismeretlen katona hangját.
Ezt mondta:
Szívesen halnék meg még egyszer
egy háborúban a háború ellen.

(Szilágyi Domokos)

 A kórterem felemás csendjét pontosan egy medikuscsoportnyi nesz törte fel; oktatóstul. Ki kérdez, ki nem: hamar lejátszódó, színpadiasságot, drámát nélkülöző interakciók. A férfi hetven, a fiú huszonhárom. Az alázatot, tisztelet nem csupán a tenyerekről párolgó fertőtlenítőszag –helyszellem– szüli, hanem a korból fakadó megbecsülés, ami a fiúban ébred a férfi iránt. Mondhatnám, hogy az értelem is ezt építi, de az foghíjas; mint ahogyan alább ki is derül; nem szaladok a dolgok elébe!Anamnézis felvétel. Klasszikus kérdéscsokor az adott osztály betegcsoportjához válogatva. A pontból B pontba, életút, történetek, elágazások.Aztán a férfi támadásba lendül: „Maga orvos akar lenni?” A fiú válaszában meglepettség, illendőség: „Igen, az szeretnék.” –ötödév környékén nem sok választása marad a túlélőnek. A férfi viszont felcsattan, és lendületesen belekezd: „Milyen válasz ez? Most akar vagy sem? Hogy lesz magából így orvos? Bezzeg az én időmben! De ezt maguk amúgy sem bírták volna! Viszont én: a bálból egyenesen mentem kaszálni, nem volt ám alvás, henyélés! A mai fiatalok, különben sem csinálnak semmit! […]”Ez a férfi nem tud valamit. Tulajdonképpen fogalma sincs a világról. Mártír. Kérkedik avval, amit naponta számtalan ember azért tesz meg, mert semmi egyéb választása nincs. Kérkedik, felemlegeti a világháborút, megkülönböztető jelzésként viseli abban való részvételét; közben az ágyát körülálló medikusok nagyszülei szinte kivétel nélkül átélték ugyanezeket a borzalmakat; leszámítva, hogy sokak sosem tértek vissza, temérdek árvát, özvegyet hagyva maguk után. Ennek a férfinak fogalma sincs az alázatról: az élet nem tanította meg rá –vajon szerencsés vagy sem? Ez a férfi egy kórteremben fekszik, ugyanakkor annyi baja van csupán, hogy közben játszi könnyedséggel esik neki az első „alkalmas” személynek.Az élet most is kegyelmet gyakorol: a körülötte állók eltussolva indulatukat mélyen hallgatnak, tükröt nem tartva elé, van, aki kimegy a kórteremből. Az ostobaságból épített vár falai ellen nem indul ostrom. Kitűzte hát, hadd lobogjon a kérkedés zászlaja. Az ágy körül állók nem követelnek elégtételt, hiszen az élet megtett már: ennek a férfinak egy élet sem volt arra elég, hogy rájöjjön: „Mi végre, mi végre vagyunk a világon?”

Cimkék: jurij 30y undergrund ih

Hol van már az az egy zenekaros idő, amikor Pécs úgy szerepelt kis hazánk pop-térképén, mint a Kispál anyaöle, bölcsője… Bizony, a 30Y is kibújt a zsákból, és csak úgy száguld a magyar undergrund élet alagútrendszerében. 

Megesik, ha az ember unokahúgokra tesz szert, olykor a gardírozás felelősségteljes, de áldott feladata szakad a nyakába. Így történt ez november 9-én, amikor is nem kisebb feladatra vállalkoztam, mint hogy a kisebbik leánygyermeket elkísérem egy zúzós 30Y koncertre az IH-ba (Ifjúsági Ház). Találkoztam már a srácok zenéjével korábban egy hozzám került lemezen, véletlenül. Nem mondom, hogy különösebb nyomot hagyott bennem, viszont a rafinériák emlékezete elevenen élt, amelyeket felfedeztem a dalokban. Meg különben is, azt hallottam, a srácok jobban pörögnek a koncerteken, mint a lemezen, és ez manapság, a plébekarcú világban igazán ritka. Vágjunk hát bele, mondtam, különben is, egészen jól látszódott már a távolban az IH fényreklámja.

Húsznak látszó tizenhat éves, felemás tömeg. Belépő ezerkétszáz (elővételben ezer), ruhatár kétszáz, cirka hétszáz jelenlévő. Mondják, nem lesz előzenekar. Lett. Jurij, Nyíregyházáról. Jó magyar szokáshoz hűen háromnegyed órás késés, ideges morgás mindenhonnan; előznekarnak lenni nem egy leányálom...

Pedig a nyíregyházi srácok jól pengetnek. Klasszikus undergrand felállás: három gitár, egy dob. Zúzós dalok, nehéz belendülés, a keménymag már lökdösődik; csak tudnám, miért áll minden alaklommal egy könyék a vesémbe? Megtudom: Az első két sorban nincs pogó. A két és feledikben már van, illetve előrébb azért nincs, mert ott állok, ahol. Viszont van pogószövetség. Azért állítom, mert velem kötötték az n-edik morcos szemvillantás után; még jó, hogy az énekest nem kell elvinni Mordorba! A Jurij meg egyre jobb; én mondom. De még mindig nem jó előzenekarnak lenni. Viszont ekkor harmincipszilonzoli ügyesen felszambázik a színpadra, megölelgeti a srácokat, elregél néhány bíztató mondatot, a jurijos srácok mennek a mennybe, és az utolsó három dalra úgy tombol a tömeg ahogy kell; nem is olyan rossz az előzenekarok mostoha élete. A tömegbe dobált ajándék cd meg kifejezetten igényes így külsőre; érdemes ránézni a srácokra a világhálón: hátha.

A harmincipszilon rutinnal robban fel a színpadra, Ők már tudják, amit. Zoliról, a megfejthetetlen tekintetű rocksztárról a visongó tömeg legszívesebben a kordnacit is letépné. Nem is vacakolnak sokat: nyomban belevágnak a húrokba, amire a közönség rögvest és folyamatosan interaktívan válaszol. Hiába, ezért jó egy hazai zenekar: semmit sem lehet úgy énekelni, önfeledten, torkot szaggatóan, mint egy magyar csapat, magyar dalait; anyanyelv, vagy mi a bagolyhuhogás.

Hárman vagyunk a küzdőtéren, akik egyetlen dalszöveget sem tudunk végigénekelni: e sorok írója, meg még két mosolytalan biztonsági őr; de Ők dolgoznak, ne is dudorásszanak holmi undergrund dalokat; én azért próbálom jól érezni magam: nem is olyan nehéz, a dalok visznek magukkal. A koncert jó!

Több suta tanúsága is van az estének: kiderül, hogy miért jó rocksztárnak lenni; megnyugtató ezt egy élő legendától (harmincipszilonzoli) megtudni, no meg az is, hogy az ember úgy általában minimum egy perccel tovább akar élni a kimért időnél, mert az úgy éppen korrekt. Meg különben is: ismét megállapíthatom, hogy a zenekar szövegeibe kihasználja az anyanyelv kínálta játékteret, zenéjük pergő, lendületes, velvetundergrund.

A csapat „kiszolgálja” hálás közönségét. A konszenzus is kialakul pogózók és „ácsorgók” között; érdemes az első két sorba állni ez utóbbiaknak! Aztán az egymást követő ráadások után ennek a koncertnek is vége szakad. Így van ez rendjén. Végül is egy dalt ismertem, hallomásból. Ez van. Viszont unokahúgom őszinte mosolya nekem éppen elég ahhoz, hogy tudjam: érdemes volt eljönni ezen a szeles estén, hogy kiderüljön, az msn-be zárkózott húszévesnek látszó tizenhatévesek még tudnak bulizni egy nagyot, ha van hozzá egy remek undergrund csapat, mondjuk éppen olyan, mint a harmincipszilon.

Cimkék: szeretet bátorság pénztár

Ácsorgás a pénztárnál: többnyire céltalan bámészkodás –leszámítva, hogy az aktus végén leszakítanak a vásárlóról egy kisebb-nagyobb összeget–, pláne, hogy az ember általában mindig abba a sorba áll, amelyik lassabban araszol –jogos a kérdés: vajon kik állnak a másik sorban? Egészen közel egy kisfiú, vélhetőleg az édesapjával. A gyermek gyors egymásutánban pakolja a pultra a megvásárolt termékeket: látszik, hogy az apa hétvégi gyermek láthatását teljesíti be: némi félkész étel, több kisdobozos gyümölcslé, édesség, kenyér és vagy hat doboz sör. Az apa gyakorlatlanul mozdul, érezni rajta, hogy nem a mindennapok rutinjával rendezgeti fia körül az élet tündérszálait. Amúgy borostás, elnyűtt farmernadrágot, kopott flanelinget visel. Lehet, vagy negyvenhárom éves. A gyermek keveset érezhet az egészből: éppen játszik. Egy egész uszályt épít a különféle dobozokból, mely kiválóan úszik a pénztár mozduló pultján. Azon tanakodnak, hogy mi a fontosabb: a magas torony –ahol a szigorú kapitány lakik– vagy a mentőhajó; végül ez utóbbi mellett döntenek. A fiú önfeledten szöszöl az építkezés aprólékos mozdulataival, s közben a hajó úszik a pénztáros hölgy könyörtelen hullámtörése felé. Az apa egyre feszültebb, de végül mégis erőt vesz magán, és nem töri össze szigorú, kemény szavakkal a varázslatot –ezért én vagyok a leghálásabb neki! Fizetnek. Még négy csomag cigarettát vesz; sebaj, gondolom, egy gőzös mindig megbízhatóbb, mint egy vitorlás. Fizetés, kapkodó csomagolás és elköszönés. Ennyi volt a pillanat. Azon tűnődöm, vajon mi tartja össze a világot: nevezzük talán szeretetnek, nagy valószínűséggel ez a széthullani készülő lélek legerősebb habarcsa. A tűnődés közben hátrapillantok: egy iker babakocsiban két gyermek tombol, őrült viháncolást csapva, hogy csak úgy leng belé az uvulájuk. Örömük csupán az örömért van: hogy mosolyba ránduljon ajkam: már érzem is, ahogy gömbölyödik. Elnézem őket: jó volna itt maradni sokáig: a gyermekkacajban, s egyebet sem tenni, mint sütkérezni benne. De pittyen a pénztárgép, törik a pillanat. Kifelé menet még vissza-visszapillantok.Amott, a parkolóban, újra találkozom az apával és a fiával. Remélem, hogy ez a férfi meg tudja őrizni a gyermekben a gyermeki játékosság törékeny üveggolyóit! Ezt gondolom, miközben érzem: jó rájuk tekinteni.Fülemben fülhallgató, a fülhallgatóban zene. Akkor már majdnem minden meg van ahhoz, hogy maradéktalanul boldog lehessek. Megesik, hogy olykor a szeretet egészen közel jár hozzánk, csak merjünk lehajolni-lábujjhegyre állni, hogy könnyű szerrel elérhessük, megfürödhessünk benne.

Cimkék: pécs felvételi

Érdemes elmerengenem a miérteken, így aztán megeshet, más is leül a töprengő mellé, hogy végül valami kollektív miért-kutatás kerekedjen az egészből. A „mi végre vagyunk a világon?” sóhaj plágiummentesen nem hívható elő, így legjobb lesz, ha más kérdés után kutatok!

Miért vagyok Pécsett? – sokkal inkább szabható önálló öntudatomhoz. Mely kérdésre nyomban temérdek válasz sorakozhat: Kézenfekvő lenne azt mondanom, hogy ez az „egyetemváros” van legközelebb szülőfalumhoz (Györköny), viszont jelen körülmények között törpülnek a távolságok, így Budapestre sem volna sokkal nehezebb eljutnom; viszont élhetőség tekintetében Pécs mellett szól a voks. Hivatkozhatnék statisztikákra, melyekből kitűnne, hogy egyetemem toronymagasan vezet, így a versenyképességi mutatói kiválóak, melyek jövőm zálogát jelenthetik – ez is kevés volna; nekem feltétlenül. Futnak a pillanatok, ideje volna valami épkézláb magyarázattal előállnom!

Pécs ezerarcú. Egyetlen egyszerű mondat, mely számtalan indokot sűrít magába, és csupán az egyénen múlik, mennyit képes/akar kódolni a köré épült csodákból. Nekem e város szerelem volt első látásra (két ilyen pillanat van az életemben; utóbbi nem városhoz köt), éreztem, hogy számtalan lehetőséget hord magában.

Kockakövek, hódfarkú cserepek, omló és épülő homlokzatok, soknyelvű forgatag, a piacok keserédes illata, a szünet nélküli lüktetés, a Mecsek pillanatonként változó megújulása (kétszer nem léphetünk ugyanabba a Mecsekbe), a temérdek fény, mely átfúr felhőt, lombtakarót, szövetet-lelket; érdemes belehalni – sorolhatnám.

Meg aztán kulturális téren fővárosi babérokra tör a hely; csupán sokan azt felejtik el, hogy a város nem azért bölcső és szemfedő, mert megkapta e címet, hanem azért kaphatta meg a kitüntető figyelmet, mert mindaz, ami. Nem árt nyitott szemmel járni!

Meg azt hiszem nyitott füllel is, no nem a felszínen fodrozó pletykák miatt, hanem sokkal inkább…

De ezt könnyebb egy történettel illusztrálnom: A felvételim másnapján voltam (a másnapok inkább áhított formája), és az élet úgy hozta, hogy visszatértem a városba. Álmos fáradtsággal kóbászoltam az akkor még kevéssé ismert falak között, próbáltam megfejteni azt a titkos feszültséget, amit a város keltett bennem (mindhiába a mai napig), amikor is a tömegben egy kiabáló hajléktalanra lettem figyelmet. Alternatív kéregető volt: egy lépcsőn ücsörgött (mai napig mosolyognom kell annál a lépcsőnél), és onnan kiáltott rá egy-egy járókelőre, hogy ugyan, szánja már meg egy kis apróval! Természetesen engem is kiszúrt magának. És már kiabált is: – Hé, te, egyetemista! Adj már nekem néhány forintot! Tudom hogy egyetemista vagy, megismerem a fajtádat…

A forgatag elsodort. S mint írtam, felvételim másnapján voltam, egy olyan pillanatban, amikor még semmi sem volt biztos, csak a remény lobogott makacsul. Üzenetnek éreztem, mosolyba borított ez az ember, kiről hinni akartam, hogy vátesz, táltos, madárjós, bármi! Meg kíváncsi is voltam, hogy kaphatok-e üzenetet? Kodolányi szerint a mai idők embere nem képes olvasni a körötte lakozó, egyértelmű jelekből...

Aztán a következő huszonöt napban ott volt az izgalom, a várakozás, meg ez a mondat is: „Tudom, hogy egyetemista vagy…”.

Felvettek. Itt vagyok. Kutatom azóta is a város titkait (melyekről még sok szó fog esni), és igyekszem úgy jelen lenni, hogy megérintsen e világ, melyben arra is lehetőséget kaptam, hogy több vagy (önhibámból) kevesebb lehessek.